1 / 4 / 1

KISS LÓRÁNT: Párisz

SZOLCSÁNYI ÁKOS: ~30~

MAGYARI ANDREA: Tatjána megijed

MOLNÁR ILLÉS: Por lepi be

VAJNA ÁDÁM: Egy magánügy megoldása

MELIORISZ BÉLA: Ha valaki

MIKLYA ZSOLT: Robotvirágok

SZÉKELY SZABOLCS: 44.

SZAUER LILLA: Ott bent, nem szédül?

SZILI JÓZSEF: Ketten

POLLÁGH PÉTER: Arisztokrata költészet

DEZSŐ KATA: Egyszerű szinteződések

ANDRÁS LÁSZLÓ: Késő

Az eredeti fametszeteket SALL FANNI készítette

Impresszum

Kapcsolat

Kiss Lóránt

PÁRISZ

Legeltetem a szemem.
Hagyom, e körben álló
barnás-zöld nyáj hadd
kerekedjen rajtad,
s köztük, a hallgatás,
a pupilla sötétje
csak nőjön:
terítse be a délelőttöt.
Más dolgom nincs is,
csak leheveredem,
alakod jobb gazdája
jószágaimnak, mint
én valaha is lehetek.
Talán unalmában,
mert már eltelt,
talán épp mohó vágyától
vezérelve az egyik mégis
elkóborol, mire hiányát
észreveszem, már
messze jár, és te csak
terelsz, ösvényeid
kesze-kusza hálójában
rám zárul az este,
barlangba húzódom
a csillagok kattogva forduló
mikroszkóp-lencséi elől.
Nézésükre nézéssel
többé nem felelhetek,
vakon végződöm
elveszetten,
hasra esve
a barlang gyomrában,
hol a sűrű, folyós sötétség
ér tetten,
hogy magam vagyok
a jószág,
a hiányzó.

Kiss Lóránt

PÁRISZ

Legeltetem a szemem.
Hagyom, e körben álló
barnás-zöld nyáj hadd
kerekedjen rajtad,
s köztük, a hallgatás,
a pupilla sötétje
csak nőjön:
terítse be a délelőttöt.
Más dolgom nincs is,
csak leheveredem,
alakod jobb gazdája
jószágaimnak, mint
én valaha is lehetek.
Talán unalmában,
mert már eltelt,
talán épp mohó vágyától
vezérelve az egyik mégis
elkóborol, mire hiányát
észreveszem, már
messze jár, és te csak
terelsz, ösvényeid
kesze-kusza hálójában
rám zárul az este,
barlangba húzódom
a csillagok kattogva forduló
mikroszkóp-lencséi elől.
Nézésükre nézéssel
többé nem felelhetek,
vakon végződöm
elveszetten,
hasra esve
a barlang gyomrában,
hol a sűrű, folyós sötétség
ér tetten,
hogy magam vagyok
a jószág,
a hiányzó.

Szolcsányi Ákos

-30-

A fényszennyezéstől
szarbarna hajnali
ég mint kartonfedél
barbik felett óv és

suttog sötétről és
melegről. Add tovább
hagy aztán magamra
cigimmel kávémmal.

Bent neon csésze tej
fal négyféle fehér
ébreszd mondják megyek
nyitom az ajtót és

 

viszem reggelizni.
Ma is édes legyen
de azon túl máshogy
máskor mással más kell

mint ami van ma is
holtpontról folytatjuk.
Majd elfogadja el
nem tudom képzelni

mibe van neki ez
az engedmény eszi
amit adni tudtam
tarthatom hálásnak.

 

Mosakszunk. Fordított
lavóron áll. Orra
kagyló árnyékában.
Bújkál mint Káin de

mit jelent hogy tiszta?
Fogkrém a keksz nyálban
oldódó pépjébe
száradó lekvárra

szappan és mindenre
víz. Végül a fésű
enged pár sírással
zsaroló gubancnak.

 

Öltöztetem évszak
napi helyzet undok
leckéjén túl bárhogy.
Arcán a választás

öröme kórista-
mosolynak indul de
röhögés vágja szét.
Hege beforr viszi

reggelét napjába
gyomrában az édest
pörgesse sírásig
este és tovább és

Magyari Andrea

(TATJÁNA MEGIJED)

attól kellene mégis inkább félni, mi lesz, ha egyszer
végleg betalál majd ide a rend. az átizzadt ágyneműt valaki
kimossa, az asztalon
felejtett befőttesüveget kiüríti, eltűnik a megposhadt meggy
szaga, a fürdőből a szétázott vattacsomó. a haj a lefolyót nem tömi
el. a konyha padlóján vonagló
kígyóuborkát valaki felszedi, a megtömött táskát kipakolja.
a ciklus szabályos, kiszámítható a vérzés első napja és
a termékenységé is gond nélkül. a csekkek
befizetve, lekönyvelve, idegent nem engedünk az ágyba, sőt,
az ajtót sem nyitjuk ki neki. a szekrény tömve vasalt
ruhákkal, a levendulaszag átlengi a gardróbba
nyíló hálószobát, a por megcsúszik a fényes
felületeken. attól kellene talán mégis inkább félni. hogy
eltűnik majd ez a félelem, s vele az öröm, ahogy
a rendet ott találja, mert nem volt
az előbb még az a rend. ahogy befogadja, magáévá
teszi, hogy pillanatnyilag. azt, hogy alszik
valaki a széles duplaágyon. lehet, hogy megölne
mégis az a rend. lehet, hogy
amire vágyom, arra nem én vágyom.

 

(Sztori, Tipp-Cult, 2010)

Molnár Illés

POR LEPI BE

Por lepi be mindazt, amire hosszabban
odafigyelek, majd azon kapom magam,
hogy csak a tárgyam és közém odagyűlt port

figyelem már. És ha a tárgy megszűnik jelen
lenni, az ott maradó nyoma többet mond
róla, mint korábbi, beporozott léte.

És igen, így nézek rád is, mikor végre
itt vagy, beborít mindaz, amitől tartok,
amit remélek, meg amire emlékszem.
Hogy szeretnélek mindig először látni!

Vagy legalább utoljára, de félelem
nélkül. Mert ha minden a tét, az már szinte
semmi. És akkor a félelmek, bűnök és
emlékek felvehetik végre a formád.

Vajna Ádám

EGY MAGÁNÜGY MEGOLDÁSA

Otthagyjuk a véletlent,
autóba szállunk, és a szeméttelep felé hajtunk,
a szeméttelepen megkeressük az őrt.
Nem lesz feje.
Csak háta lesz.
Azt mondja, nem látlak titeket,
bemehettek.

Bent megkeressük a kiskirályt,
tanácsot kérünk tőle a jövőre nézve,
tanácsot nem ad.

Naplementéig a jövőre nézünk,
a naplementét felvesszük három kamerával.
Az őr hátát megsimogatjuk,
visszaszállunk az autóba,
megállunk Dánia mellett,
belelógatjuk a lábunkat,
három tehén jön akkor szembe,
belenézünk a szemükbe,
visszaszállunk az autóba,
majd három évig bolyongunk a múltban.

Visszahajtunk,
összeszedjük a véletlent,
hiányoztál, mondjuk, hiányoztatok, mondja,
ölünkbe ültetjük,
feleségül vesszük,
egy ideig semmi,
aztán mégis.

(Oda, Scolar Kiadó, 2018)

Vajna Ádám

EGY MAGÁNÜGY MEGOLDÁSA

Otthagyjuk a véletlent,
autóba szállunk, és a szeméttelep felé hajtunk,
a szeméttelepen megkeressük az őrt.
Nem lesz feje.
Csak háta lesz.
Azt mondja, nem látlak titeket,
bemehettek.

Bent megkeressük a kiskirályt,
tanácsot kérünk tőle a jövőre nézve,
tanácsot nem ad.

Naplementéig a jövőre nézünk,
a naplementét felvesszük három kamerával.
Az őr hátát megsimogatjuk,
visszaszállunk az autóba,
megállunk Dánia mellett,
belelógatjuk a lábunkat,
három tehén jön akkor szembe,
belenézünk a szemükbe,
visszaszállunk az autóba,
majd három évig bolyongunk a múltban.

Visszahajtunk,
összeszedjük a véletlent,
hiányoztál, mondjuk, hiányoztatok, mondja,
ölünkbe ültetjük,
feleségül vesszük,
egy ideig semmi,
aztán mégis.

(Oda, Scolar, 2018)

Meliorisz Béla

HA VALAKI

vannak helyek ahová
ha csak rozsdafoltos emlékeinkben is
de minduntalan visszatérünk

s meglódult fantáziánkban bízva
otthonosan járjuk a gyengéd esőben
mosdatott városok utcáit

már túl vagyunk a felidézhetőség határain
úgyhogy sok mindent
el tudunk hitetni magunkkal

olyasmi ez mint a fáradt esték érintései
és ha valaki kérdezne most
képtelen volnék tárgyilagos lenni

Miklya Zsolt

ROBOTVIRÁGOK

Ma leadtam egy tortarendelést,
és kitaláltam, két regényvilágot
hogy köthet össze sóhaj, nevetés.
A rózsa akkor szép, ha frissen vágott.
Most elszaladok, és a bolt előtt,
megkerülve a régi temetőt,
veszek egy csokrot. Idős néni áll ott.

*

Gyerekkoromban nem loptunk időt.
A fűben hemperegve és az ágon
fejjel lefelé himbálózva nőtt
ki harmadik kezünk. És lett a három
egy széles szárnnyá, amin úgy, ahogy,
átvitorláztuk az egész napot.
De harmadik kezem már nem találom.

*

Rám vigyorog a szűkmarkú robot.
Csak azt akarja velem elhitetni,
hogy árfolyama tűrése vagyok,
a himbálózást nem muszáj követni.
A tű résén a napi inzulin
nem vitorla volt és nem is rutin.
A tenyereden megtört barna vekni.

*

A primula, tavaszi kankalin
színes virága nevében is első.
Kézzel mosott, és virágágyain
a puskapor virága volt a felhő.
Színes felhőket mosolyogsz felém.
A visszapillantó-tükör helyén
szemhéjad színes porszemárnya felnő.

*

Felnövünk lassan. Annak idején
még tiltakozva cseréltünk meséket.
Mi nem leszünk – két összenőtt egyén –
kartotékok közt hosszan félreértett.
Ma félrefordulunk egymás elől,
mikor a napi gazdaság bedől.
Nem szeretnélek megbántani téged.

*

Szél indukál a fellegek felől.
Szaporodik a vérembe írt áram.
Robotpilóta navigál belül,
és puskaportól illatos a vállam.
Hogy nem lehetünk szabadok? Na és?
A felhők között, nézd csak, mennyi rés.
A virágait ma is neked láttam.

Székely Szabolcs

44.

A modem fénye a nappaliban, ahol alszom,
(aludjak legalább én, másnap munka lesz),
hunyorognak zölden a gombostűfejnyi lámpák,
ritmustalanul, mint egy óraüzlet hosszú
évek óta szétcsúszott kattogásai. Fölöttük
a tévé őrlámpájának folyamatos pirosa,
alattuk a hálózati elosztó kapcsolójának
narancssárga fénye. Felsír a kisebb,
megyek át hozzád, mire kinyitom a hálószoba
ajtaját, már feléd fordulva hallgat újra,
szája és nyelve vákuumot szorít az éjszakára,
szopik és nyel, szopik és nyel és belealszik,
halkan horkolsz, a szája sarkán a tej, a szád
sarkán a nyál. Hátam mögött villódzó csillagok.

Szili József

KETTEN

Egy isten van a homlokom mögött.
Megőrült isten: tömör ökle
kikalapálja koponyámat
belülről nagyra és örökre.
Sétálgatunk együtt mi ketten.
Én még nem láttam a világot,
bámészkodom, ő fitymál egyre,
mint aki már jobbat is látott.
Az isten itt a koponyámban
azelőtt mindig jóra intett,
de hogy megőrült a sötétben,
szemén gonosz lett a tekintet.
Múltkor kibámult a szememből
s egy fűzről mind lehullt a barka.
Megbánás nélkül visszaroskadt,
mint aki mégsem ezt akarta.

(Verskazal, Argumentum Kiadó, 2011)

 

Szauer Lilla

OTT BENT, NEM SZÉDÜL?

Gyomromban nő a Nap, égetnek sugarai.
Akkorka lehet, hogy megférne két tenyeremben.

Ha el kellene képzelnem, öreg lenne és nehéz.
Nehezék. Beton. Lábacskái más anyagból vadul kapálóznának.

Az idegen testet kilöki magából, kiengedem.
Mostantól van. Mostantól hagyom, hogy legyen.

Egy szál arcban fekszik előttem, biztosan fázik így.
A nyálkás rétegen átsejlenek a szeplői. Nem szép.

Nem szép, és nem tudom kimosni a tekintetet szemeiből.
Ha végre felém fordul, megmondom neki, hogy tanuljon meg járni és menjen el.

Pollágh Péter

ARISZTOKRATA KÖLTÉSZET

Aprószentek, kabátban, kalapos gyászban.
Síró zakóban, jajongó kosztümben
húzódnak a gyökjel alakú párkány alá.
Elszakadt vegyértékek. Özvegyek.

Fehér és vajas foltok a ravataltól a kiskapuig.
Téli tölcsérek, vaníliák, csokik, régi töltények.
Csokoládés töltetek, mákos ágyúneműk, puskaporos
bejglik, bánok, bégek, szomorú tört-egészek.

Összekoptak a kis öregek. Játékruhájuk van.
Margarinszínű a hajuk,mamakék a gombjuk.
Mannakalapban magukért beszélnek.
Szólnak a csengettyűk, míg ismételnek egy fohászt:
nincsen kormányom más, csak a mennyei kormány.

A kiscsoportos sírok közt így olvad el egy úri osztály.
Mindegy, hogy mondod, ma eltörnek egy lázmérőt,
egy legendát, előbb-utóbb magát az öntőformát.
Hideges, formátlan a föld, kettétörik a szívlapát.

Nézem gombóc-pofákon a magentás szájakat:
az egyik arról beszél, hogy arisztokrata költészet,
de lehalkítja magát. Az a múltban játszódik vagy
a jövőben? – dobja oda a másik még,
mint egy roládot, aztán elfogják, felfogják a hangját.
Ami kifolyt belőle, azt felitatják.
Elhúzzák a vízfüggönyt a szeme előtt,
aztán bekötik a hangját.
A tenger habját látom ott a száján.

 

(Holmi, 2014/01)

Pollágh Péter

ARISZTOKRATA KÖLTÉSZET

Aprószentek, kabátban, kalapos gyászban.
Síró zakóban, jajongó kosztümben
húzódnak a gyökjel alakú párkány alá.
Elszakadt vegyértékek. Özvegyek.

Fehér és vajas foltok a ravataltól a kiskapuig.
Téli tölcsérek, vaníliák, csokik, régi töltények.
Csokoládés töltetek, mákos ágyúneműk, puskaporos
bejglik, bánok, bégek, szomorú tört-egészek.

Összekoptak a kis öregek. Játékruhájuk van.
Margarinszínű a hajuk,mamakék a gombjuk.
Mannakalapban magukért beszélnek.
Szólnak a csengettyűk, míg ismételnek egy fohászt:
nincsen kormányom más, csak a mennyei kormány.

A kiscsoportos sírok közt így olvad el egy úri osztály.
Mindegy, hogy mondod, ma eltörnek egy lázmérőt,
egy legendát, előbb-utóbb magát az öntőformát.
Hideges, formátlan a föld, kettétörik a szívlapát.

Nézem gombóc-pofákon a magentás szájakat:
az egyik arról beszél, hogy arisztokrata költészet,
de lehalkítja magát. Az a múltban játszódik vagy
a jövőben? – dobja oda a másik még,
mint egy roládot, aztán elfogják, felfogják a hangját.
Ami kifolyt belőle, azt felitatják.
Elhúzzák a vízfüggönyt a szeme előtt,
aztán bekötik a hangját.
A tenger habját látom ott a száján.

 

(Holmi, 2014/01)

Dezső Kata

EGYSZERŰ SZINTEZŐDÉSEK

Ha délnek fordulnék, megdőlne a rendszer.
Nem találnám meg újra
a félregyűrt hegységek közé rejtett
síkját az emlékezetnek.

Süket minden, nem hallja senki,
hogy reped ki a fa ereje a magból a földben,
hogy húz fűtakarót magára a legutolsó kéreg is.
Akik hallhatták, fényév távolságra vannak.

A kéményekből füst száll
a gazdátlan ég felé. Korcs
juhászkutya sántikál a dűlőúton.
Éppúgy nincs gazdája,
mint a fatörzsek közül hallatszó hajnali roppanásnak.

Egyforma színű benned most minden?
Fel ne rázd, az oldódás elkezdődött,
kikötünk valahol, pálmafákra, homokos tengerpartokra ne számíts,

jéghideg, ami jön.
Jéghideg és félelmetes.

András László

KÉSŐ

Birtalan Ferencnek

Halálhírt kaptam délután.
A teraszon ültem. A lányom
a kertben játszott. Öreg barátom meghalt.
Hetek óta terveztem, hogy meglátogatom,
mielőtt késő lenne. Késő van.
Úgy alkonyodott rám, hogy észre se vettem,
csak azt éreztem, valami másképp van,
de hát tényleg másképp volt, nem kellett
ehhez lemennie a napnak. De lement.

Luca valami bogarat vizsgálgatott
guggolva, vagy csak a fűszálak
növésének különös rendjét
tanulmányozta, nem tudom. Ez is
később jutott eszembe, akkor csak rászóltam:
„Be kell menni! Gyere!” Rám nézett és felállt.

„Apa, még hadd maradjak!” – kérte, de én
abban a pillanatban megteltem az
alkonyattal, könyörtelenséggé sűrűsödött
bennem a sötét. „Be kell menni! Késő van!”

Állt a kislány a végtelenjében,
mindent elsöprő tavasz erőterében,
az idő óceánjának hullámverésében,
hallhatatlan morajlásban,
ahogy Isten ereiben zubog a vér,
számára értelmezhetetlen alkonyatban
állt a kislány sírásra görbülő szájjal.

Hihetetlen, hogy be kell menni a kertből.

 

András László

KÉSŐ

Birtalan Ferencnek

Halálhírt kaptam délután.
A teraszon ültem. A lányom
a kertben játszott. Öreg barátom meghalt.
Hetek óta terveztem, hogy meglátogatom,
mielőtt késő lenne. Késő van.
Úgy alkonyodott rám, hogy észre se vettem,
csak azt éreztem, valami másképp van,
de hát tényleg másképp volt, nem kellett
ehhez lemennie a napnak. De lement.

Luca valami bogarat vizsgálgatott
guggolva, vagy csak a fűszálak
növésének különös rendjét
tanulmányozta, nem tudom. Ez is
később jutott eszembe, akkor csak rászóltam:
„Be kell menni! Gyere!” Rám nézett és felállt.

„Apa, még hadd maradjak!” – kérte, de én
abban a pillanatban megteltem az
alkonyattal, könyörtelenséggé sűrűsödött
bennem a sötét. „Be kell menni! Késő van!”

Állt a kislány a végtelenjében,
mindent elsöprő tavasz erőterében,
az idő óceánjának hullámverésében,
hallhatatlan morajlásban,
ahogy Isten ereiben zubog a vér,
számára értelmezhetetlen alkonyatban
állt a kislány sírásra görbülő szájjal.

Hihetetlen, hogy be kell menni a kertből.

 

András László

Dezső Kata

Kiss Lóránt

Magyari Andrea

Meliorisz Béla

Miklya Zsolt

Molnár Illés

Szauer Lilla

Székely Szabolcs

Szili József

Szolcsányi Ákos

Pollágh Péter

Vajna Ádám