I / 4 / 2

NAGY KATA: Anyatermészet

NAGY HAJNAL CSILLA: Legyen más a címe

CELLER KISS TAMÁS: Infláció

KATONA ÁGOTA: Szent Erzsébet árnyéka

OZSVÁTH ZSUZSA: Transz

TOROCZKAY ANDRÁS: Kollaboráns

DUNAJCSIK MÁTYÁS: Pagan poetry

SOKACZ ANITA: Remény, indul

TÓTH KINGA: Kukoricadalok

A grafikákat SZEMZŐ ZSÓFI készítette

Impresszum

Kapcsolat

Nagy Kata

ANYATERMÉSZET

Miért egy fekete lufi az emlékezés, Anya?
A kórházban az arcomra tették, és te hagytad.
Gáz volt benne, nem fájt,
most is aprókat pettyez az ingerlékeny szövetben.
Miért egy piros vesetál?
Úgy fogtál, moccanni sem bírtam, amíg a karodnál
hosszabb tűvel az orromba szúrtak.
Hogyan bocsáthatnám meg neked, hogy
üvegszilánkszemű másod bújt ki a rádióból, amíg te aludtál,
vagy a hűtőt mostad?
Vallj színt. Melyik az igaz természeted?
A léggömb apró rése, ahonnan mindvégig
levegőt loptam,
vagy benne ez a sötét?

 

(Irodalmi Szemle Online)

Nagy Hajnal Csilla

LEGYEN MÁS A CÍME

 

 

I.

Nincsen a teremtésben
senki
egyedül
csak én.

II.

Szülési csíkjaimat kémlelem
egy nagyobbacska tó
tükrében.
A hetedik nappal el kellett volna
múlniuk.

III.

Teremtésre képesnek
teremtettem
teremtményeimet
és vártam
hogy megteremtsenek.

V.

Nekem senki nem mutatta meg
az éj sötétjében
pontosan
hol érjek
magamhoz.

VI.
Máig nem tudom
mire volt jó az egész.

Celler Kiss Tamás

INFLÁCIÓ

 

márpedig a legfurcsább üzleteket háború idején
kötik. ezidáig apámnak egyetlen üzlete sikerült jól,
az is azért, mert háború volt, kilencvenes évek és
infláció. pénzromlás, önmagában egy gyönyörű szó.
de akkoriban ez azt jelentette, hogy az ötvenmilliós,
vagy épp az ötvenmilliárdos fizetésért – ki tudja,
felesleges volt a nullákat számolni –, szóval ezért
az elképzelhetetlen összegért, ami épphogy csak
ráfért a papírpénzre, az ember vett egy doboz gyufát.
ha nem ért ki időben a piacra, akkor ennyit sem.
rohantak, ha kézhez kapták a fizetést. apám
történetesen a nagyapámhoz rohant, aki akkoriban
kereskedőként dolgozott. az infláció, ez a csúnya szó,
még azt is jelentette, hogy áruhiány van a boltokban.
az alapvető élelmiszerekért többnyire sorba kellett
állni, de mire apám odaért, amúgy is délután volt,
egyetlen kartondoboz maradt csak a polcon.
száz csomag kömény. a nagyapám kérdésére, hogy
minek ez neked, fiam, fogalmam sincs, mit válaszolt
apám. lehet egyáltalán épeszű választ adni arra,
hogy minek neked száz csomag kömény? kivéve,
ha tényleg kell, de nem kellett, pont kijött a pénzből.
aztán télen, amikor eljött a disznóvágások és a
kolbásztöltések időszaka, már köményért álltak
sorba az emberek a boltokban. és apám csomagonként
elcserélte mindet. dohányért, sóért, tejért, amit adtak érte.
több mint húsz évvel később, ül az ember fia, kezében
egy papírlappal, rajta az egy héttel ezelőtt írt verse.
olvassa, nézi – értékes, nem értékes, percenként változik.
fogalma sincs, hogy kivel köti ezt az üzletet, ha üzlet ez
egyáltalán. legalább azt nem kérdezi meg senki,
hogy minek ez neked, fiam.

(Helikon folyóirat)

Katona Ágota

SZENT ERZSÉBET ÁRNYÉKA

,,mind szép rózsavirág az asszú, apró portéka”

Szent Erzsébet legendája

 

Parfümben fulladoznak a szentek a marburgi
állomáson. A templomig érnek a sínek,
magtalan gyümölcsű díszfák alatt.
Gótikus éhezés egy ereklyében,
csont ütődik.

Bolgár rózsavizet veszek, vörös üvegén
át a pokolra látni, látni, hogy a templom
falán anarchiajel.

A rózsalány kenyeret vet
és keresztet, nincs
melltartó rajta, a csipkeing
alatt sebek a háton, sebekre fehér anyag,
a betegek testén
szirmok, steril
géz a táskámban.

A keresztrózsa alatt a templom
kicsinyített mása Erzsébet
tenyerén, együtt vetnek
árnyékot.

A rózsaarc fölött éles karéjú fény,
fénytányér lebeg.

Ozsváth Zsuzsa

TRANSZ

Medencecsont fölött a háj megremeg.
Mennyi vízvisszatartás néhány év alatt:
patakok, folyók, folyamok, tengerek
duzzadnak mélységes óceánná.

Fiatal bolygó a zsenge gazdatest.
Szétrobbanóban a vizenyős táj.
Lesz új föld, erdők, virágok, állatok,
új lesz az isten, az ember meg halott.

Védtelen idő áll. Titokban végbement csalódás
fiatal bolygóvá cseperedni. Minek a sok-sok évnyi munka.
Ócska ember, öreg isten, kettő meg kettő.
Valaki majd nevet a végén elejétől fogva.

Toroczkay András

KOLLABORÁNS

A temető mellé temette rég magát, délre, elhúzódva
a világtól, megfigyelve, bírálva, végső soron
könnyűnek találva mindent, ami rajta kívűl-belül.

Vajon mennyi ideig tart az átok, amit szórt
saját magára és a város minden lakójára is szórt,
mint kókuszreszeléket szórtak szerető kezei egykor.

Gondozza a sérelmeit, ízléssel, ahogy a virágokat,
amik a rokonai feletti földben nőttek,
számba veszi, amit az idő és az őzek megrágtak.

Kapálás, pálinkázás közben ismételgeti történeteket,
a vas és föld találkozása, mint kártyalapok keverésnél,
néha meg-megment egy gilisztát, lecsap egy szúnyogot.

Mint egy pók, beül a sérelemtéglákból épített kastély
legsötétebb zugába, és talán passziánszozik, mint anya.
Boldoggá tette az élet, vagy szentté legalább? Mindig

ugyanazok az emlékek kerülnek elő, mikor próbálok
róla, vagy bárkiről, aki ezeken a fotókon fejemben kísért,
gondolkodni, mintha egy családi titkot kerülgetnék.

Egy titkos fájlt, vagy videókazettát, birtoklevelet, valamit,
amire nem lehetne rányitni, mert eltorlaszolták
a vicces anekdotákkal, közösen megült ünnepekkel.

Be lettünk idomítva a szertartásokra, imádkozásra, éneklésre,
köszönésre. Gyűlölni kellene őt, mert kollaborált a sötétséggel.
Tudom. De nem tudom gyűlölni. Be lettünk idomítva erre is.

Dunajcsik Mátyás

PAGAN POETRY

I.

Ha megszabadultál minden ambíciódtól,
s már nem rettegsz, hogy sosem jutsz haza,
ha lassan semmit nem látsz már a hótól,
s ajtódon kopog az éj rémjáró szaka,
nyiss ajtót és engedd be magadhoz
a sötétséget, vedd le nagykabátját,
s hagyd, hogy a szobádba csendesen bekússzon,
mint régen, lefekvés után a macskák.
Aztán hanyatt dőlsz, mintha alámerülnél;
bársonyos csápok simítják arcodat,
s lassan magába nyel, mi felé törekedtél –
az éjszakát megszülő óriás, fekete Nap.
Egymagad vagy most a világóceánban,
szomszédaid csak zúgó csillagködök.
Hazaérkeztél hát, ahova vágytál:
egy űrhajóba a Lét és a Semmi közt.

II.

Fából teremtették az Istenek
az ifjú bolygó első két emberét,
s a bennük lüktető emlékezet
hajtja őket ma is a Nap felé.
Karjuk égnek mered, akár a lombok,
csontjuk törik, mint a zöld faág.
De ha meg is hajlítják a gondok,
a testük mindig meggyógyítja magát.
Hárman voltak, kik életre lehelték
a két farönköt az idők kezdetén.
Kaptak tőlük arcot, éles elmét,
s magukra hagyták őket a Föld színén.
Gyökér nélküli uszadékfa voltak,
hajtóművük a hiány és a vágy;
azóta is úsznak, egyre úsznak,
mint a pályát vesztett aszteroidák.

III.

Van egy kőrisfa a világ közepén,
és egy a szívben, annak sarjadéka.
A két gyökérzet ahol egymásba ér,
egy mókus alszik évezredek óta.
Az ágak mentén világról világra
vándorolnak a nedvek és a lelkek,
s a végükön a kozmikus nyárra várva
gyümölcsként érnek az égitestek.
Ám a törzsben a tél iszonya lappang:
némán pulzáló idegrendszerében
férgek pusztítanak szakadatlan
egy ősi jóslat ügynökeiképpen.
De ha ki is dől majd, a fa újraéled.
Magjához nem férnek üstökösrajok:
összegömbölyödve, mint méhben a gyermek,
az alvó mókus ölében ragyog.

IV.

Bár a Földön magunkra hagytak minket,
tudjuk jól, hogy az ég nem lakatlan –
és felmérhetetlen hatalmú lények
szunnyadnak a csillagkatlanokban.
Ők álmodnak minket, és mi őket,
mint egymást szomjazó dimenziók –
s valójában honvágyból hagyják el a Földet
a Tejúton túlra merészkedő hajók.
Lassan vonulnak, vándormadárként
a peremvidékek zúgó tengerén,
anélkül, hogy valaha utolérnék
az alvó földlakók meghajtórendszerét:
mert az éjben felnyíló köztes terekben,
túl az ébrenlét eseményhorizontján
arannyal fedett csarnokok lebegnek,
melyeknek ajtóit tárva-nyitva hagyták.

V.

Az űr sötét, hullámzó szirmokat szül,
s minden redője egy-egy téróceán,
mi néhány féregjáraton keresztül
kifürkészhetetlen kapcsolatban áll.
Közöttük a vákuum csendje kísért,
mi mégis egyetlen nagy húrként rezeg.
Két holló szeli át most meteorként:
a Gondolat és az Emlékezet.
Röptük mentén az idő fodrozódik.
Sötét szárnyukat a napszél dagasztja,
ahogy kilométerek millióit
hátrahagyva szállnak a magasba.
Fülükben ott zeng ezer torokból
az összes bolygó hangja, ahol jártak –
s csak ők tudják, hogy mind ugyanarról
dalolnak a földi s a földöntúli tájak.

VI.

Mikor a Farkas majd a Napra támad,
és három hosszú éven át tombol a tél;
mikor a holt hősök újra hadba állnak,
és egy kürt szavától visszhangzik a szél;
mikor alászáll a nukleáris alkony,
s recsegve-ropogva dől össze az állvány,
mi gondoskodott róla, hogy ne szakadjon
tízezer darabra a szent szivárvány;
mikor előre nem látható módon
mégis beérik az évezredes átok,
s hullák körméből szerkesztett hajókon
érkeznek a mélyből a reptiliánok;
mikor a legvégső összecsapás jön,
mi ívbe hajlít időt és teret,
csak azért leszünk magunk a harcmezőkön,
mert bennünk születnek újjá az Istenek.

Sokacz Anita

REMÉNY, INDUL

 

Mondtam, menjünk az erkélyre, a hold
most jól világít. Élesek az olajfák is.
Megláttuk, hogy ilyen ég már nincsen,
arcunkat szürkés fény osztotta meg.
Hullócsillagom, hullócsillagom, koppant
egy sárga test a betonon. Ódivatú fájdalom
birtokolt el minket, sötét évszak, most mutatom:
elejtett szándékok az elmosódó sétányon,
mind egy-egy összetört pohár, odaértünk,
ahol mozdulatlanság talált. Rotátorköpenybe
maró önvád, innen már ne lássunk tovább.
Öregre festettük arcunkat, hagytuk
azt a talált csodát, lopott ajándékot,
kinek maradt szíve hozzá, hogy lélegeztessen
egy orvosi torzót. Csöndfogó, közös ágyról
elűzött a verő nyugtalanság. Itt bent
csak mínusz egy-plusz két fok várható.
Hideg lett, a kezedről tudom.
Hullócsillagom, hullócsillagom,
nekem többé nem ragyogsz.

Tóth Kinga

KUKORICADALOK

073

rostokon térdelünk súroljuk a bőrt
fehérre mázoljuk kifejezéseinket
zsinórra lépünk csúszunk a torzsán
a szemek helye vájatokat nyom
ahol hajlik a láb nem guggolunk fel
sarokban maradunk körmeink gyökeret
eresztenek a sós létől megszikkadnak
csuhébabáink újra puhák mikor
magunkhoz szorítjuk tentetente este van már
ringjatok legyetek csendesek hadd fújjunk
együtt a széllel rajtatok sisteregjünk
szálaitokon rólatok tollas hátú ősöreg
asszonyok lefattyazzuk az oldalakat legyetek
szabadok (kezetek pelyhes pitypang)
vigyétek a bugyolált meleg héjakat

 

Biró Krisztián

Celler Kiss Tamás

Deres Kornélia

Dezső Kata

Dunajcsik Mátyás

Fenyvesi Orsolya

Katona Ágota

Kerber Balázs

Kiss Lóránt

Korpa Tamás

Lapis József

Magyari Andrea

Meliorisz Béla

Mezei Gábor

Miklya Zsolt

Mohácsi Balázs

Molnár Illés

Nagy Hajnal Csilla

Nagy Kata

Nagy Márta Júlia

Ozsváth Zsuzsa

Pollágh Péter

Simon Márton

Sokacz Anita

Szauer Lilla

Székely Szabolcs

Szili József

Szolcsányi Ákos

Toroczkay András

Tóth Kinga

Vajna Ádám