II / 4 / 3

Balogh Anett: Az illesztés mentén válik el

Fancsali Kinga: tavasszal a madarak

Majláth Ákos: Mossuk kezeinket

Kállay Eszter: A csönd felnyitása

Szijj Ferenc: Türelmetlenség

Kiss Georgina: közéd s közéd

Németh Zoltán: Előszó

Élő Csenge Enikő: Felgöngyölítés

Bajtai András: Nyolcvankét sor az ajándékok könyvéből

A lapszámot szerkesztette: Deres Kornélia és Závada Péter

 

Grafika: Máriás István aka Horror Pista

Impresszum

Kapcsolat

II / 4 / 2

Balogh Anett: Az illesztés mentén válik el

Fancsali Kinga: tavasszal a madarak

Majláth Ákos: Mossuk kezeinket

Kállay Eszter: A csönd felnyitása

Szijj Ferenc: Türelmetlenség 

Kiss Georgina: közéd s közéd

Németh Zoltán: Előszó

Élő Csenge Enikő: Felgöngyölítés

Bajtai András: Nyolcvankét sor az ajándékok könyvéből

Balogh Anett

Az illesztés mentén válik el

A medencében – háton,
mozdulatlanul – Ophelia jut eszembe,
de nem gondolom tovább,
még nem elég a tragédia.
Hasra fordulok, ha kell,
megtanulok vattafoggal harapni
olyanok kedvéért, akik nem
kértek erre, de a sérülésekért
engem büntetnek majd.
Körülöttem mindenki felület,
de csak akkor értem alakjukat,
amikor megpróbálkozom
az illesztéssel.
Maguknál mindig nagyobb részt
takarnak ki a látómezőmből.
A felszínen szétszóródik
a fény, de én biztos maradok.
Az alvókat könnyű szeretni.

Fancsali Kinga

tavasszal a madarak

tavasszal megnő az ég apró ponttá zsugorodnak benne a madarak
most kéne a költözést elkezdeni
a fák ágait láncfűrésszel és minden fészket tűzre
ha nincsen hová menni hamarabb leszel otthon bárhol
fáradt ének amíg fel meg leérünk
de a fiókák ugrásra készen

ahol megnőnek a szavak oda beszorulnak a hangok
akár a madarak
vagy mint anyám
aki egy ilyen fészekben hetente levágta apám haját
a nyírógép vékony húrja a hatalmas zenegépnek
betemeti női testét a fekete haj
veszélyes erről beszélni mondja anyám
ő lassú mártírhalált választott mikor megszült
most kéne a költözést elkezdeni
de már nem emlékszik hogyan lehet élni férfiak nélkül
meztelenül hallgatni a közeledő fejszecsattogást

kiállok a barlangként visszhangzó ég alá és lenyírom a hajam
testem most először védtelenül kidomborodik
ugrásra készen mégis két hang közé szorulok
egyik oldalon fejsze másikon már a tüzet rakják

Majláth Ákos

Mossuk kezeinket

 

Külön bőröndökre osztottuk
a közös lakást.
A konyhában búcsúzkodtunk.
Feldobtunk egy érmét, hogy
eldőljön, melyikünk koponyáját nyissuk fel.
Fej. Felfeküdtél az asztalra.
Utoljára a tavaly nyárra gondoltál,
amikor már nem tudtunk veszekedni,
és a görögdinnyékre,
amiken annyit gyakoroltunk.

Óvatosan kutatok a fejedben mikrochipek után.
Azt remélem, sikerül megtalálnom azt
az apró, fekete magot,
ami tartalmazta a teljes történetet.
Megnyugszom majd,
hogy a döntéseink nem számítanak.
Nincs kit hibáztatni.
Hátra dőlök, kitárom kezeim,
mint egy mozdonyvezető,
aki farkasszemet néz
a sínen ülő kedvesével.

Kállay Eszter

a csönd felnyitása

a maszk mögül sokkal könnyebb volt orgazmusról, folyásról, gyerekvállalásról beszélni – csupa olyan dologról, amiről nem emlékszem, hogyan lettek tabuk. csak azt tudom, hogy a szégyen tanult érzelem. nem organikus, régen nem volt, de valahogy felneveltünk magunkban. hirtelen azt vettem észre, már-már hasonlatokban beszélek az orvoshoz: kikaparták belőlem a gyereket, mint ahogy a virágot kapartam ki az ágyásból, mondtam, próbáltam könnyedén, és persze azt gondoltam, a költőiség majd elveszi az élét. nevetgélünk, mint két jó barátnő. akkor fogta meg a kezem – pedig elvileg vigyáznia kellett volna, hogy fertőtlenítő nélkül ne érjen hozzám – és nézett a szemembe, hónapok óta az első ember tényleg az arcomat, nem a kamera folyós, rózsaszínes hártyáján át, nem olyan tekintettel, ami valójában önmaga kicsinyített mását keresi a képernyőn, hogy ellenőrizhesse, javíthassa magát, hanem igazi, nagy zöldessárga szemmel, amilyen csak a hüllőknek van, a fenyőillatú hüllőknek, akiket még nem ismerek. megcsapott akkor az erdők csöndje. a magamban talált csönd, a meglepetés csöndje, hogy ahol már szinte neveltem valamit, most nincsen senki. hogy maradéka sincs, csak megint én az erdőben, és a bennem lévő elcsöndesedés. emiatt volt nagyon jó, hogy nem beszéltünk. öt perc telt el így, aztán kellett a vizsgáló, sürgős műtétre hívták. beindult, hallottam, császár lesz – a belső csönd felnyitása, hogy kijöhessen a sírás. még várok rá.

Szijj Ferenc

Türelmetlenség

Ez a mai türelmetlenség fontosabbnak látszik,
mint az összes többi ember. Mintha várnának
valahol messze, mert nálam van a ládához
a kulcs, amit fából faragtak ki hosszú hónapok alatt,
és rám bíztak még gyerekkoromban,
hogy vigyázzak rá, nehogy elveszítsem,
nehogy véletlenül vízbe ejtsem,
és nehogy megpróbáljak kinyitni vele valamit,
legfeljebb ha nagyon fontos, de azt úgyis megérzem,
csak figyeljek. Mások itt ebből mit értenek,
hiszen már a messzeséget se tudják elképzelni,
csak találgatnak, hogy szomszéd utca,
szomszéd falu, vagy azon túl idegen emberek szálláshelye,
és a ládáról végképp nem tudják, micsoda,
kupacokon ülnek, nem mernek felállni.

Kiss Georgina

közéd s közéd

Belakod magad fokról
fokra:
osztodószövetet
a növényi nedv,
kérget a szíjács.

Kiismered mások
felszíneit, saját bőröd,
rádfeszülő tenyerek
melege nyomán.

Mikor a pórusokkal
lyuggatott határ már
beengedi                           őt is,
sokasodni kezdesz.

Nem férsz meg magadban.

A kontúrok elmosódnak.
A test egyre kevésbé
tűr bármiféle azonosulást.
Fonnyadó felületén 
túllógsz.

Előbb csak a külhámod
sérülésein türemkedsz ki,
mint szakadozó kabátból
a vatta. 
Aztán irányt váltasz,
a teljes belsődről leválsz,
mintha egy gyümölcs
húsa zsugorodna,

elhúzódva a héjtól, 
befelé.

Észrevétlenül égbolt kerül
közéd         s           közéd.

Németh Zoltán

Előszó

a búzatábla mélyén kanyargó izomtömeg
csak a távoli gondolkodás perspektívájára
rándul meg. a kalász ilyenkor kiszórja
az álmokat azok elé, akik rovarszemekkel
a repülő vakságért tüntetnek. a szántóföld
szívzörejein nem gyakorol magányos pár,
és a tizenötödik emeletről nem nyúl le
egy értelmetlen kar. ezt még nem a sokszáz
évvel későbbi város aszfaltsavja marta
felületté. szemén át ellátok magam mögé,
az ütemesen csattogó izommunka a szántás
redőiben gyülekezik, az ujjbegyet tanítja.

Élő Csenge Enikő

Felgöngyölítés

és széthasítod fehér partjaim

kitépsz
mindent ami éltet

kőszívemet puhára
főzöd
de nekem
nem terítesz többé

széthasítod a májusi vasárnapot
ezüstös harangjaim dalát
a korhadt
kazettás mennyezetet
égig érő meszelt
falaimat

elsorvasztod hegyeim
a gyehenna lángjával
öleled minden házam

és karba tett kézzel
duzzogva vádolsz

elfeledtél engem

de nem azért mert nem szeretlek
mondom
csak tegnap anyám
zsákba tette
minden régi játékom
és felcsavarta
az autópályás szőnyeget is

hiába mondtam neki
hogy nem kéne
makacs
tudod

és én is tudom
hogy többé nem az eső
hanem visszadobott imáim

Bajtai András

Nyolcvankét sor az ajándékok könyvéből

Hálával tartozom a csodákért
és a hétköznapok titokzatos zenéjéért,
a kézért, amely elválasztotta
a világosságot a sötétségtől,
Poszeidón háromágú szigonyáért
és a saruját kötöző Hermész pálcájáért,
a Gachalá smaragd zöld színének összes árnyalatáért,
Lisszabon utcáinak melankóliájáért,
a kakasokért, mert a hajnalt köszörülik torkukban,
a Szent Péter-bazilika kilencvenöt olajlámpásásáért,
Orpheusz múlhatatlan szerelméért,
aki az alvilágból visszatérve bánatában
Trákiába ment, hogy szótlan pásztorok között éljen,
a foszfor lángjáért, amit felfedezője hideg tűznek nevezett el,
az elíziumi mezők nyugalmáért,
a tükörért, mely a fal felé fordítva is képes önmaga
és a teremtés csodájában gyönyörködni,
a kék, sárga, zöld, piros esőért,
a csavargó Paracelsus utolsó, időskori utazásáért,
a borostyánkőbe zárt rovarok hosszú álmáért,
az elázott papírhajókért,
az éjszakai gladióluszokért, amelyek holdfényben
borulnak virágba,
a kedvesség nyelvéért és az emberi érintésért,
melynél nincsen gyógyítóbb,
Nicolaus Cusanus szívéért, amit halála után
a Szent Miklós-kórház kápolnájában emeltek oltárra,
a vibráló éjszakai neonfényekért,
amelyek visszatükröződnek a szemedből és a napsütötte sávért,
ahol meggyíze van a világosságnak,
a Nagy Medve csillagképért,
a metronómért, mert kattogásával a felejtés ritmusára emlékeztet,
Pelión hegyének részeges kentaurjaiért,
a paralelogramma párhuzamos oldalaiért
és a kör végtelen sokszögeiért,
a gránátalma színéért,
a menhirek függőleges nyugalmáért,
ahogyan most is őrt állnak a világok határán,
a Fekete-tenger partjára száműzött Ovidius honvágyáért,
a napéjegyenlőségért,
a hajnalért, amikor Magyarországon
felzengett az első csalogány,
a tengerparton sétáló oroszlánokért
és a róluk álmodó öregember kitartásáért,
Teiresziasz utolsó pillantásáért és azért az asszonyért,
akit végezetül látott, mielőtt örökre megvakult,
a csengettyűkért, amiket havazás közben hallani,
1327 nagypénteki miséjéért Avignonban,
ahol Petrarca végre meglelte Laurát,
az ecetért, amivel a fiú szomját oltották a kereszten
és az anya könnycseppjeiért,
a dunántúli mandulafáért,
a kolibriért, melynek szíve percenként ezerszer dobban,
a bujdosó legcsöndesebb rodostói napjáért,
az óramutatók járásáért,
Giordano Bruno eretnek tanaiért, aki hitte,
hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet,
a gyantáért, a csalánért és a kökényért,
a vaáli erdő rejtelmeiért,
a francia enciklopédisták állhatatosságáért,
a Grand Canyonért és a Colorado folyóba
gázoló bölények csordáiért,
a kulcsokért, melyekkel mind tágasabb szobákba nyithatok be,
és az ablakokért, ahonnan színüket szüntelen
változtató, messzi tájakra láthatok,
a vimose-i fésű ősi rúnáiért,
a mezei nyúlért, amit Dürer mentett ki az árból,
a szarvasért, mert agancsai között hordta a Napot,
a délibábokért, melyeket mégsem követtem hiába,
Avilai Szent Teréz extázisáért, akinek szívét
egy szeráf az isteni szeretet tüzes lándzsájával döfte át,
a szavak erdejében halványan derengő jelekért,
melyek hívására naponta útrakelek,
a verbéna illatáért és a titánbuzogány szagáért,
Erik Satie néhány őszi hangjegyéért,
a vulkánért, melynek peremén ezüst lovak
száguldanak szikrázó patákkal
és a borzongásért, amit csak egy cseppkőbarlangban érezhetünk,
hálát adok ezekért a tüneményekért,
minden apró varázslatért, amiben eddig részem volt,
és az összes káprázatért, ami még vár rám,
a visszavonhatatlan kegyelemért.

(Megjelent a Kalligram 2016/12-es számában)

András László

Bajtai András

Balogh Anett

Biró Krisztián

Bordás Máté

Celler Kiss Tamás

Deres Kornélia

Dezső Kata

Dunajcsik Mátyás

Élő Csenge Enikő

Fancsali Kinga

Fenyvesi Orsolya

Ferencz Mónika

Ferentz Anna-Kata

Harcos Bálint

Hegedűs Gyönygyi

Gál Ferenc

Harcos Bálint

Izsó Zita

Kállay Eszter

Kálmán Gábor

Kántor Péter

Katona Ágota

Kazsimér Soma

Kellerwessel Klaus

Kerber Balázs

Kiss Georgina

Kiss Lóránt

Korpa Tamás

Lapis József

Majláth Ákos

Magyari Andrea

Meliorisz Béla

Mezei Gábor

Miklya Zsolt

Mohácsi Balázs

Molnár Illés

Nagy Hajnal Csilla

Nagy Kata

Nagy Márta Júlia

Németh Gábor Dávid

Németh Zoltán 

Orcsik Roland

Ozsváth Zsuzsa

Pencs Attila

Pollágh Péter

Serestély Zalán

Simon Márton

Sirokai Mátyás

Sokacz Anita

Sopotnik Zoltán

Szabó Imola Julianna

Szauer Lilla

Székely Szabolcs

Szijj Ferenc

Szili József

Szolcsányi Ákos

Takács Zsuzsa

Terék Anna

Toroczkay András

Tóth Erzsébet

Tóth Kinga

Vados Anna

Vajna Ádám

Bánfi Brigi

Dés Márton

Máriás István aka Horror Pista

Sall Fanni

Szemző Zsófi

Tillmann Hanna