Csala Károly Vencel

Land art

Ez egy olyan délután,
ahol lökésenként
erősödik fel a szél.
Az automata üvegajtó mögött
jól szerkesztett déli gyümölcsök
és olajkék tengerek
teszik otthonosabbá a környezetet.

Keletkezik egy repedés,
hirtelen, de nem feltartóztathatatlanul
szivárogni kezd a megnyugvás.

Idáig hallatszik a hangodon,
amikor elbizonytalanodtál,
előre lehetett tudni,
hogy elképesztő sikert fog aratni
ez az áldokumentumfilm-sorozat.

Ráday Zsófia

Helyeken aludni

A tragikus hirtelenség szerinted
errefelé mindig öngyilkosság vagy autóbaleset.
De most csak ez az utószezon.
A hotelszoba, amiben túl sokan vagyunk egy franciaágyra,
és túl kevesen egy véletlen találkozáshoz.
Az előző vendég itt hagyta nekünk az utolsó perceit.
Még nedves a törölköző, gyűrött a paplan.
A fürdőszobatükörben még látni az arcát a sajátunk alatt.

Már számolnád a sarkokat.
Nem babonából, de mindig könnyebb olyan helyen éjszakázni,
amivel ismeritek egymás gyenge pontjait.
Pedig már e nélkül is mindenhol úgy alszol,
mint nagyanyád szekrényében a bunda;
születésed előtt kinőtt családi örökség:
álmodban valaki még felemleget,
és összecsuklik alattad a pótágy.

Részletek az Uniformisok könyvéből
(Richard Morgan: Garreth Christopher, West Hollywood, 1994.)

A proceleuzmatikus futkos
az ember bőrén.

A bokszkesztyű pirosában szorong
a gyengéd érintés irracionális színe.

A terpeszmeztelenség alatt megindul a szék.
Garreth Christopher ül télapópongyolában,

és ellenőrizetlenül hull, hull arany dió,
ezüst mogyoró a tájra.

Rénszarvasok ereje minden mozdulásban.
Bokszkesztyű és gyerekarc naiv találkája.

Viszonyunkról

Hogy ne foglalkozzak veled,
könnyű azt mondani. Úgy csinálnak,
mintha csak a hüvelykujj sáncáról kellene
kecsesen elpöccintenem a csikket.
Nincs más dolgom, mint
nézni a narancs ívet,
a szétpattanó szikrákat a járdán,
majd határozottan, de mégis
élvezettel és könnyedén
eltaposni a parazsat. De nekem
persze még az ujjaim sárga szagáról is
te jutsz eszembe. Hogy is tehetnék úgy,
mintha számomra nem léteznél.
Bármelyik történetemet kezdem el mesélni,
szükségszerűen eljutok arra a pontra, ahol
ki kell mondanom a neved. Egyszer dacból
megpróbáltalak kivenni, mire a cselekmény
úgy omlott össze, mint a szökőár után
partra sodródott medúzák kocsonyás teste.
Viszonyítási pont vagy, egy korszak kezdete
és egy másik vége. Hogy is szabadulhatnék
meg az emlékedtől, könnyebb volna
hatodik ujjamat leharapnom.
Apró kis csökevény, csont sincs benne,
haszontalan és szégyellnivaló, mégis a részem,
gyűlölöm és védelmezem az utolsó leheletemig.

Parti Nagy Lajos

Írmagtörmelék

(Tóth Kinga-motívumokra)

maszkot teszünk a szánk elé, de mit teszünk a maszk elé,
aztán az előmaszk elé, és mit a plexipajzs elé,
továbbá mit teszünk mögé? pöszög a képernyőszemét,
szórt akaratú sündisznócska, írmaglapozó, továbbírmag,
aztán kihúzom, digitális radírmagyar, hátha jó, hátha mire,
nem vész el, átalakul, százmilliárd ötujjas medúza
kézről kézre adja a napot, villog az őszi tenger,
led-ökörnyál a pévécé mókuslegelőkön,
üveggyíkok, rezervált vakolaton várunk az elpenészedésre,
küllők közé szorítkozunk , nézem és fölírom,
valamit a szemétről, múmiavíkend,
ha nem lesz ember, nem lesz majd szemét és fordítva?
egy teafilter szépen elfakad, megrendezi magát,
mintha a nyájas véletlent, minden jó volt és jó lesz valamire,
egyszerre merül le és rezeg, egy kiállítás terében körberepül
szólepke, szólégy, szószapor, ceruzahegyezőbogár,
tejeszacskópásztor, hajkémcsőceruza,
pelikáncsordák halásznak, lesz egy hosszú perc,
csak a plasztik a tóban,
minden szemét, ha otthagyod, s szemét vagy, hogyha ott hagy,
elhullanátum, leperegvény, szerveid, szervetleneid,
tigriscsíkos sütő- és géppapír, otthonkaminta
a huszonegyedik századból, padlizsánzománc, lélekmaradék,
mi más a kő, a kavics, mi más a por, mint sziklaszemét,
műanyagborításod szalonnát, paprikát formáz,
lassú motozás egy konténerben, vissza nem megy az óra,
a test szemetel jobban vagy a lélek?
lehet-e jobban szemetelni, felírom, mellé vagy tovább,
megrepedezik az úttest alatti ország, vírus unitisz,
banáncsordák, roskadó, foltosnyakú példányok
egy verítékmeleg hűtőszekrény labirintusában,
nagy közös mosógép áramszünetkor, lehúnyja,
habzatpózban visznek minket a partra, a maszkalatnyi földre,
kilihegünk a kijelzőből cseppmentesen,
a révész száraz és unott a sok evezéstől,
csipkártya köré dagad az ajtó, deszkazselévé puhul és lecsúszik,
hol sírjaink dombornyomott

Molnár Flóra

Testvérem, Káin

I.

Szereted Káint, mert nem beszél hozzád.
Jelen van. Érzékeny, buta és tapasztalt.
Köp, ha köpnie kell, nyög, ha megtolja az ekét,
néha int, hogy hozz még fát, vagy a baltára mutat.
Eszik, iszik, alszik, a parázsra vizel,
de nem mondja, hogy állj fel, menj arrébb,
és azt végképp nem, ha valami fáj neki.
Egy nap hozzád fordul majd, megkér, hogy
vedd fel a legszebb kabátodat.
Ölébe vesz, autójába ültet,
kirándulni visz, mondja.
És nem érted majd, miért húz valaki nyáron kesztyűt,
meg bakancsot,
de azt tudni fogod, hogy anyátok épp ilyen fázós volt szüretkor,
hogy a szeretetlenség olyan, mint megfúlni a jég alatt.
És akkor megörülsz majd, mert rájössz, hogy szerszámai közül
éppen a csákányát hozta aznap magával.

II.

Megint előjött.
Akkor már láttam, hogy nem képes meghalni,
mert még vánszorog benne az élniakarás.
Egészen vékony, ablaküvegszerű lény volt.
Repedezett, de valamiért nem tudott ketté törni.
Egyébként síküveg teste a hasrésznél domborodott,
kissé meg is görbült.
Kezei és lábai hosszúak voltak,
arcán hunyori szemek, résnyire nyílt ajkak-
mintha egy múmia volna.
Háton fekszik, már alig mozog,
de ha futna, négykézláb tenné, kifordított
végtagokkal, az égre tekintve.

A táborban ráugráltunk a lécekre, hogy tűzifa legyen belőlük.
Vajon hány embernek kell rajta ugrálnia,
hogy ez a valami is végleg összetörjön?

G. István László

A gyónás köve

Mindig talál a kavicsok közt egyre. De
lehet kő is. Felemeli. Vérrel pettyezett
szemefehérje körbefojtja a szivárvány-
hártyát, Noé jelét. Nem hajítja messze,
a halánték egészen közel. Kenyeret
régóta nem vesz kézbe. A halánték
mellett a hajhagymák fekete sörteíve –
az indulat görbe, szivárvány vagy íj.
Megbocsátásról csak az beszél,
akinek a gyomra engedi. Ahogy
szelet csinál, hasít a kő, a levegőt
figyeli. Azt a leheletszagú, enyhén
mézes kipárolgást, ami belekből,
pórusokból, émelyre váltó
tervekből érkezik. A szem trikolórját
a házi állatok közül a kutya
tanulta el, a másiké most kétszínű,
mint az agresszió görcse, ami
a gyónás görnyesztő ívéhez hasonló.
Gyónom a mindenható, és a szem
tükréből jéghártyáját felszaggatott
pocsolya lesz, jégkása és víz, a minden
ható Istennek, akinek szeme tükre
kásás jég és félelem, hogy
sokszor és sokat sokszor és
sokat – és színe előtt áll, és
játszik a megváltás hét színében.

(Megjelent a Vigiliában)

Szegedi Fanni

1.
Két dolgod volt: megfigyelj és transzba ess.
Kis diszkógömb, eleget forogtál.

2.
A túlnépesedési szorongás egy olyan ambivalencia,
melynek közvetlen hatása a haszontalan öklendezés.
Minden résztvevő felszeletelt kenyér, felületenként
különbözőképpen megkenve.
A játék szabályait emberi tulajdonságok alkotják,
menetét kis mértékben befolyásolja az egyén döntésképessége.

3.
Az idősebb gyermek tekintetében a választás szabadságának
a kiságy újbóli betöltése vetett véget.
Hova tegye magát, ha nem oda?
Ha most megtanul képet importálni, még életben maradhat.

Első házassága után szívműtéten esett át, majd újranősült.
Mégis, a balkezes keszonmester az átszoktatást jelöli meg
élete traumájának, és rendre kevesli a bolygó
túlsó felén pusztító hurrikánok halálozási adatait.
Meg is vágja magát pikkelyeit borotválva.

4.
Innen még magasabbról látni az elmélyülést.
A szabad mozgás már csak 155 BPM fölött,
egy helyben lehetséges. Nem ijed meg.
Természete nem a sajátja, megszüntethetetlen titok
gondol helyette már megint az állatkertek létjogosultságára, és
hogy köze van hozzá, arról győzködi.

5.
Két dolgod volt.
Leesel, földet érsz, nyomodban

HÚSKÖD

Simon Bettina

A barna nadrág

Nincs mindig miről beszélni.
Milyen jó illat van! Kávét főztek?
Kislányom, ez a vécéből jön. Karácsonykor
a pszichiátrián ünnepi műsort adnak.
Egyszer Szűz Mária volt, idén angyal.
Az angyal szövege sokkal rövidebb,
mégis elbassza, ha sírok. Nem várom meg
a végét. Egyébként is, mi van a végén?
Barna melegítő nadrágjára gondolok,
ahogy áll a félhomályos teremben – ingyen kávé
a sarokban, sokan vannak. Dobog valami
a testben, mint annak idején kosarazás közben
a parketta, vagy amikor a szertárban megláttam
a medicinlabdákat puha sorban egymás mellett,
és felakasztva még többet, egy hatalmas hálóban.
Ki fogja őket elmozdítani? Át kéne ölelnem ahhoz,
hogy kivigyem. Tiszta por és nagyon büdös.
Fehér bolyhos a combja, egyébként termó,
jó, hogy felhúzta. Nehogy megfázzon, szegény.
Jövőre lehet, nem jövök. Most voltam először,
pedig ő többször volt Mária. Egyenesen nézett,
amíg szavalt, a többiek felolvastak. Egy-két mondatot,
nehezen és nagyon lassan. Nem vártam meg a végét.
Egyébként is, mikor lehetne vége? Az úton visszafelé
minden fában anyám melegítő nadrágját láttam.

(Megjelent a Prae-ben)

Hartay Csaba

Ne adjatok

Ma éltem, és élt velem milliárdnyi idősík
és időhegység, ahogy hullámzanak mélyen
előhívhatatlan kőzetek és rozsdás lakatú
ládák, földes szerv és eltemetett, betömött
utolsó felkiáltójelek sorfala. Ma éltem és
élt velem, aki valaha élt és élni fog.
Idődomborzat vár, képzeletbeli számok serege.
Seregélyek repülnek az önállóan haldoklóra.

Valami el van temetve máris, követi lépteim
a földben mélyen, láncon húzzák
a vérszivárgásos ásványkincseket, így hordozzuk
őket, így vesszük nyakunkba mások elhamarkodott
távozását, nyírfalevelek záporoznak arcunkba,
lefordított csónakok alól dübögünk. Dobszóló, és
ez a nyílt tér, terasz, hadd üljek le, átizzadtam
a domborodó idősíkokat, ne adjatok több szomjat.

Nemes Z. Márió

Femina-kommentárok

„Nincs ország, ahol több lenne a tehetség, mint éppen magyar földön, de egyúttal nincs ország, ahol a tehetség nehezebben tudna teljes kifejlődéshez jutni, mint éppen miközöttünk. Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.”
Klebersberg Kunó

2006, te csillag, te Zolik hajnalcsillaga!
Beteljesült az Írás! De mit csinálok utána?
Még gondolkodni sem tudok. Lelkemnek
szárnya összefagy. Hadd látnék egy szép
csillagot, amely pótolna téged! De csak
IRODALOM csapolja a magyar szívet.
Szörnyen unom. Legalább beszélgetni
nem kell senkivel. (Álmaink alattomban
ontják a vérünk.) Most mondja meg
őszintén valaki, egyáltalán olvassátok
egymást? Ki fogja így a szolgaság éjét
szégyenelni?

*

Márió mozgatása sok energiát igényel, ezért
inkább elaltatjuk. Nem tudja majd önértelmezés
címén kibeszélni titkainkat. Mert egy vallás
van a földön: szabadság! S a reggeli imádság
fejében, Istenünknek vérrel áldozunk. Nota
bene! A FEMINA megváltoztatta a világot.
Aki mást vall, rettentőn meglakol.
*

Az apnoé szindróma miatt sosem tudom
kipihenni magam, bár lehet ez kötet utáni
depresszió is. A fuldokló, hörgéssel kísért
alvás maga az IRODALOM. Várható élet-
tartamom felére csökkent, a másik fele
már a BAROKKBAN van. Ezért sincs
szükségem rátok vagy magamon kívül
egyébre, hiszen Atyám saját magzatom.

*

A hörgés minden este megtermékenyít.
Semmi baj, már ki van tűzve az esküvő
napja. Remélem, hogy el tudnak jönni
a barátaink. Ha mégsem, majd utánozzuk
őket. Márió szépen felöltözik, hogy az
anyukája is büszke legyen rá, aztán
kézen fogva az ALAPNYELV elé
járulunk. Egy vallás van a földön.
És oltárlámpa lészen benne a Nap.