Kali Ágnes

Trubadúrok és lovagok 

I.

Reggel óta csak teszem-veszem magam az újrafestett
és átrendezett gyerekszobámban,
milyen szépen letisztította anyám,
nyoma sincs a régi démonoknak.
Az első nap mindig a legnehezebb,
az át- és visszaszokás.

Hetek óta nem beszéltem magyarul,
hajnalban alhasi görcsökre ébredek,
nu mai pot, mondom ki hangosan,
fél órát csikorgatom a fogam a visszaálmodásig,
mi van ha terhes vagyok,
ha vetélés,
ha nemi betegség,
mi van ha fantomfájdalom,
nu mai pot.

II.

Arra ébredtem, hogy orgazmusom van,
veled álmodtam és álmomban szépen játszottunk,
szinte megbántam, hogy eltűntél este,
hogy nem engedtem neked.
Lelkesen meséltem, hogy az utolsó csókunk óta csak az változott,
hogy monogám vagyok és szerelmes.
És nem akarom elrontani ezt most.

Olyan hülyeségek húznak hozzád,
ilyen álmok, apák halála,
egy négyéves kislány figyelem-kinkjei
és hiába tudatosítom, mégis jó veled
az íróasztalon,
találkozók előtt tíz perccel,
a hajnali némaságban,
elmaradt búvárleckékben,
mexikóban,
mégis jó veled,
az egész nem rólad szól, nem rólam.

III.

Jó itt a konyhában ülni, kávét inni és olvasni a helyi újságot.
Megunni és megunni, hogy se kedvem, se türelmem
régi szövegeket adaptálni másoknak,
pénzt keresni,
lakbért fizetni,
adóságokat.

Mesélni kezdem anyámnak, hogy mostanában románul álmodom
és hogy megismertem valakit, akit nem tudok elfelejteni.
Idegesen kérdi, hogy megint valami vén fasz,
ideges, mert nem tudok elszakadni az utolsó tangóktól,
elszégyellem magam, mert nem tudok.

IV.

Trubadúrokról és lovagokról olvasok egy régi Tudás fájában,
nagymamám gyűjtötte össze nekem.
Minden hónapban, amikor megérkezett, együtt fűztük be a kék mappába.
Amikor anyám renoválta a lakást, telefonon kérdezte, hogy kidobhatja-e
a Tudás fákat kérlek ne
a merített papírokat ne
E. rajzait ne
valahogy emlékeznem kell a halottaimra.

Az elefántcsont faragványon, amit nézek egy Guillanne de Louis regény-epizód van ábrázolva
a Szerelem várának ostroma,
sírni kezdek a dühtől,
mert fejben hozzád beszélek,
mert akit szeretek napok óta nem tud rólam semmit,
mert folyton belémlángol annak a marlon brandonak a tekintete,
mert amikor nagymamám két hétig kórházban volt,
minden reggel felkelt, megfésülködött és az ágyon ülve várt
de nagyapám egyszer sem látogatta meg.

minden jót

mindent ismerek már itt
jár a kukásautó
elviszi a miénket is
tele van üvegcseréppel és csikkel
tele van a tegnapi maradékkal
másznak rajta a legyek
közel van a városhatár
közel a temető
a sintértelep
ugatnak a kutyák
villog a mentő az országúton
kiráz a hideg
kóbor dög az avarban
mégis hazakerülök
ugat a tekintetem
kiengedem az ólból
felakasztom a láncot a kapura

Tóth Krisztina

Hogy vagytok?

Ahogy a családban a hetedik,
gyanútlan nemzedék világra hozza
az oroszlánarcú, foltos csecsemőt,
ahogy a frissen festett házfalon
mégiscsak átüt az obszcén graffiti,
ahogy háztűznéző alatt előjön
a kisházból a húgy- és szarszagú,
félbolond nagymama, és a levesbe nyúl,
ahogy a fásult majomarcból kinéz
az idegen testbe élethosszig bezárt
makacs, legyőzhetetlen értelem,
úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra
barátaid arcából a halál.

Hogyha ilyenkor visszanézel,
második pillantásra senki sincs ott.
Valaki visszaküldte a nagymamát,
a házat újrafestik, az újszülöttet
elszállítják és nem beszélnek róla többet,
a majom vakaródzik, duzzadt seggét mutatja.
Hogy vagytok? – kérdezed, miközben
morajlik valami a kanyarodó buszok,
a zúgó vezetékek, a föld alatt futó
metró hangján. És egyre hangosabban
mondogatjátok: össze kéne már jönni egyszer,
aztán a túlkiabált zajban egyikőtök
előbb-utóbb az órájára néz.


(A vers a Holmi folyóiratban jelent meg)

László Liza

Káva 

Végül csak annyit hagyott hátra,
amennyit ő is örökölt. Hegyeket, bányát,
és egy érzékeny erdőhatárt, ami mostani
értékén tizenhárom aranykorona.
Ami túlél.
Kipakolni egy erdőt, bedeszkázni a ház
ablakát, a nehezéket idővel beönteni
a mohával benőtt kútba.
A disznóólban biciklik, szerszámok várják,
hogy eladjam őket az interneten:
ebben a faluban csak a hirdetőtáblát olvassák,
nem ők fognak széthordani minket.
Apám szerint a hátrahagyott dolgokkal nem éri meg
törődni. Egyszerűen fel kell gyújtani mindent,
ami emberformára kopott.
Sebápolószerek égnek, Betadin, pólya.
Egy baleset, ami túlél.
A kút a kertben már nem sokáig áll.
Felreped mohával benőtt kútszeme,
nem látja, milyen mélyen úszik az,
akit beivott az erdő.
Mélyebben, mint egy parancs,
olyan mélyen, mint a szén a bányászok tüdejében,
mint egy örökség utolsó darabja,
amit tovább kellene adni, de nincs kinek.

Kupihár Rebeka

tyúk vagy kakas

esténként játszani szoktam.
hanyatt fekszem, becsukom a szemem.
mélyeket lélegzem,
ettől a váll kiszélesedik,
a mellek lapossá feszülnek.
lassan fújom ki,
így a csontok megemelkednek
a lágy részek megkeményednek a nyomástól.
ha elég ügyes vagyok, férfiként alhatok el.
ha eleget gyakorlom, nem nőként ébredek majd.

Ladik Katalin

Egy homoki patkánynak

Egy homoki patkánynak engedte át hónalját
langyos virággyökerek között.
Ő volt az ifjúság, édes tejes bögre.
Most a homoki almafák alatt szendereg,
közel a folyóhoz, a zöld hasú halakhoz,
a megcserepesedett szájú, bűzlő parthoz.
Ez mind a hónaljában volt
már akkor, amikor még volt fű, madár és angyal.
Ez mind ő volt, és ő lesz a szétpukkanó halakban,
ő lesz a köpőlégy, az irigy sárga virág
a férgekkel teli bögrében.

Zöld légy ül az égen.
Nyár van, bűzlő szájú.
Vészes csönd.
Nincsenek tücskök.

Megcserepesedett leánykaruhák,
bőregerek lógnak rá az almafákról.
Már rég elfelejtette ki ő és miért jött ide.
Horgászbotra akadt vinnyogó kukacként
belelóg a bácskai aszályos tájképbe.

(A vers a Híd folyóiratban jelent meg)

Tóth Réka Ágnes

Antimon

 
úgy sétálsz az utcán
mintha már befogták volna
a farkasokat amik tegnap
szöktek el az állatkertből
és azóta senki se meri kitenni
a lábát a házakból
gondosan zárnak mindig
a kirakatokban fej nélküli
bábuk merednek rád
neked sose lesz ekkora
a derekad se a melled
valamihez túl sok valamihez
túl kevés vagy erre már
korán rájöttél és hiába
méred centikben magad
hiába kiáltasz fel amikor megfordulsz
veled szemben liheg egy fehér
farkas szemében hideg üveg
senki se hallja és ő se bántani jött
téged úgy sétál el melletted
hogy azt kívánod inkább
harapna tépne szét
és fedezne fel valaki
a ketrecében reggelre
fehér ruhában fej nélkül
a pontos méretekkel

Lukács Flóra

Vihar

Nyugtalanító hosszan nézni a meztelen talpad,
a sebek geometriáját, a fehéren átütő erek
opálos, zöld koloritját.
Bemozdult kezek szárnyaurája.
Az arcod elmosódik,
mint egy túlexponált kép.
Szádra szorítom a tenyerem.
A névadás képtelensége,
az áldozati füst hullámos rajzolata.
Ne nézz a szemembe.
Hasra fordítalak,
csuklódba kapaszkodok,
elmerülök az évszázados mozdulatok tudattalanjában.
A viharfüggönyön át
a fügekaktuszhoz beszélek.
Holnap indulunk Nigériába.

Horváth Florencia

Nem történt tragédia

Az öcsém madár, én félelem vagyok,
az istenek halak.
Valaki esténként beleül
a sarkamba és sebeket tépked.
Olyankor ruhástól a zuhanytálcába
guggolok,
nézem, hogy mosakszik párában a tükör.
Éjjelre a fal csempéi közt húzom meg magam,
a fúga kavicsszemcséi nyomják oldalamat.
A reggel csak hiányzó szerveimnek tűnik fel,
amiket elkapkodtak a láthatatlan banditák.
Kutyák pusztulnak el minden
szökőév második hajnalán,
a csöpögő csap húz gyenge vart.
Az öcsém reszket néha miattam,
hogy végleg veszni hagytuk a semmit.
Hallom, ahogy anyánk tollával kitömött
párnájába suttogja:
Uram, mondd, szeretsz-e, hogyha
élni hagysz?

(A vers a Helikon folyóiratban jelent meg)

Márton Ágnes

Én, az iguána

Unok enni, kilátszik már a bordám.
Mintha hámoznának,
akár az olcsó krumplit a raguhoz.

Gazdi a levelezési rovattól
várja a választ, utálom-e.
Egyszer próbáltam megszökni.

Fogságban sárkány vagyok.
Hegyet építek és felvánszorgok
az óramutató járásának irányában.

Nézd a fogam, a töredezett karmaim,
a hólyagosra perzselődött farkam.

Félrehúzódom, de feleselek.
Gazdi rám se hederít.

Kérem, hogy keltsen fel, ha kész az ebéd.
Torkomon akad a jutalomfalat,

amit odavet. De ügyes vagy,
paskolja a tarajamat.

Ilyen az ember, szörnyeteg kell
neki otthonra, de tompa,
tehetetlen, mint ő maga.

Most már tudom a kiutat.
Tüzet hozok a napból.