Szabó Imola Julianna

Folyók és dombok anyja
(Wanda, a lengyel királylány)

Az esküvői ruha tülljén átüt az éjjel, és reggelre már hűlt helye a langyos aranyfénynek. Helyet cserélnek az évszakok. Királylányok szelíd kötelességére fest a bánat kék tintája. Elfolyó várakozás dermed katonákká, ahogy ezer ember arca helyére folyik egyetlen egy. Dombok emelkednek a gerinc fölé, mintha éppen most fognák ki a félelem tenyeréből a szelet, suhan a vár szelleme a szabadság folyóján túl. Engedelmes királylányok szoknyája pörög, a rojtokra feszített szövetszélek megszakadnak, a korona égkövein megrepednek a hamis gyöngyök. A test csupán néma szolga.

Zuhanni tud, de repülni nem.

Sakk

Tíz éve nincs egymáshoz szavunk.
Mielőtt észreveszem, megint
felállítasz a sakktáblára.
Itt nincsenek győztesek,
csak felborult lovak.
És egy király, amivel nem lehet lépni.

Nem tudom elviselni a megőszült hajad.
A szitálást, ami belőled hullik.
Megtartani a benned
ki-be lobogó lelket.

Lépéseimet tőled tanultam.
Gyengeségem, hogy túl hevesen játszom,
indulatból,
a lassú stratégával szemben
nincs esélyem.
Fegyverem a meglepetés.
Barázdák nélkül az arcod.

Engedted befelé szivárogni
a nyirkos sötétet,
ami kikezdi a fogak fehérjét.

Függelék:
Hagyjuk a sakkot, arról beszéljünk, mi értelme
kibékülni egy ravatalozóban,
ha nem fogunk ugyanígy találkozni
a neonfények alatt, ahol mirelit borsók
közt válogatok,
vagy egy szökőkútnál, vagy a benzinkúton,
ahol emberek szoktak találkozni,
olyan emberek, akik el tudják viselni
a neont, a napot,
akik nem húzzák magukra a gyászukat,
mint egy követ.
A felborult lovak felállnak.

Pencs Attila

NAGYMŰSZAK

Tolvaj Zoltánnak

mint megébredni éjszaka
egy pohár vízért
tengermély kiszáradt lavórban
és a lavór mellett
egy bödön hideg zsírban
hamisan pulzál valaki szíve

találkozunk ha visznek kiönteni
a közösbe és keveredésünk
mérgező: él öl elül    tet

mindent tudok
a szomjúságról és
a disszonanciáról

mire vége lesz a nagy tanításnak
talán bizonyosak
leszünk hogy nem volt tanítás —
bejár mindenki
mindenki dolgozni
túltermel az árvagyár * de nincs
elég füst fulladni és
az otthon melegét
nem lehet belakni

*FuckLikeBunnies – Árvagyár

Takács Zsuzsa

A helyről és időről

– K. I. leveleire –

Végül nem jegyeztem le a hajnali álmot,
bár más volt, mint addig, valamennyit enyhült,
öregedett, romlott. Másolat volt talán, vagy valakik
visszavonták. A felébredés után még ott tébláboltam
a minden hamis ígérettől megfosztott, kráterek
szabdalta felszínen. Felidéztem az órát és napot,
szerelmi búcsúnk mozzanatait Szigligeten, amikor
a nyitott szekrényajtó előtt álltam, csomagolni
akartam, de nem tudtam dönteni: a könyvekkel

kezdjem, vagy a pulóvereket tegyem legalulra.
Te az ágyamon ültél és figyeltél közben.
Négy-öt évvel a búcsújelenet után, befelé
az egyetemre, reggeli órán a Déli metrómegállóban
összetalálkoztam E.Z. filozófussal.
Az időn és téren kívül rekedve állt a szerelvény
utolsó kocsijának kinyílt ajtaja előtt, és képtelen volt
dönteni, hogy beszálljon-e vagy sem. Kegyelmi
pillanat volt: nem lökte senki félre: várták, hogy lépjen .

Én léptem helyette. Hátára tettem a kezemet.
Mint gombnyomásra elindult erre. Egy megállónyi
hely és idő múlva megismétlődött a jelenet.
Ott toporgott Z. a nyitott kocsiban a Moszkván.
Megérintettem a hátát, rászorítottam az ujjaimat,
holott gyaníthattam volna, mire készül.
Megérkeztünk –, mondtam. Úgy tetszett, célunkat
elértük mind a ketten. Este felhívott a barátnőm,
B. Zs., aki szintén élt még (mint mindannyian itt

a versben), s aki halott azóta, azzal a hírrel, hogy Z.
a sínek közé ugrott, megmentették ugyan, de félkarját
levágta a begördülő szerelvény. A szigligeti búcsújelenet
jutott az eszembe, mikor csomagolni akartam,
hogy képtelen voltam dönteni: a könyveket, vagy a
pulóvereket vagy tegyem legalulra. Meg az, hogy miattam
lépett ki Z. a baljós térre – hiába tudtam, hogy nem igaz.
Mint újszülött, szapora macskakölykök hulltak
a világba könnyeim. Te az ágyamon ültél és figyeltél.

(Megjelent a Jelenkor 2020/3. számában)

Sirokai Mátyás

[Egy hangot]

Életben tartani egy hangot, a fák lepecsételt szájára függesztett
szemekkel, életben tartani a szobamély csendben, gerinc melletti
izmaid helyett könyvek gerincét simítva, egy hangot, ami csak
a fejemben szól, de valóságosabb a szájnál, ami a fülemre tapad,
enni kér, életben tartani, ami előbb kezdett beszélni, mint én
magam, ami velem van még álmomban is, egy hangot, ami
megnevez, elhatárol, mégis az egyetlen, amin meg tudok szólalni,
életben tartani azt, ami a saját ellenségemmé tesz, de nélküle csak
a véráram zúgása marad, két madár búcsúröptének íve a hajnali
égen, egy levél útja a lombketrectől a talajig és a földbe, életben
tartani, miért is akarom.

Tóth Erzsébet

ázsiai márvány

lágyan a vállamra huppan
ettől megrázkódom
és már lent is van a földön
mire eltaposom
már kettőt kell levakarnom a cipőmről
nyamvadt terroristák
azt hiszik, túljárhatnak az eszemen
pedig csak élni akarnak a növényeimből
himbálózni az idegeimen
de mikor már a bőröm alá is bejutnak
és a gyomrom körül kaparásznak
nehéz eltaposni őket

(Megjelent a Forrás 2019/2. számában)

Kántor Péter

Jó delet!

Mit csinálsz?
Nagyon álmos vagyok.
Mindig kell menni.
És akkor

Eltűnt az órám, de nem baj.
Nem akarok beleszólni.
Inkább szólj bele!
Lehet, hogy nincs igazam, de

Persze szenvedni sem kell.
Már hogy ne kéne?
Vettem három szál tulipánt.
Lila, fehér és narancs.

Szuper telihold volt.
Egy tálon körbehordozták a halfejeket.
Csupa keresztény, a zsinagógában.
Állati jól éreztem magam.

Itt a világvége.
Most mi legyen?
Semmi különös.
Egyél egy sütit.

(Megjelent az Élet és Irodalom 2019. április 12-i számában)

Bordás Máté

Villám

Fák gyulladnak meg.
Mező hamuval fedett:
vászon és az ecset
a felhőből kinyúl      egy
pásztor               hempereg.

Fehér folt a mezőn.
Türelmesen kivár
minden madár az ecsetszálak
és a széngólem felett.
Szürkülő folt a mezőn.

Jár az ecset, a gólem
ír, tovább hempereg.
Kiürül a mező.
Ő sem tölti meg.

Terék Anna

Visszahulló vasak

Szikrázott a város, fölötte
az ég is, ki tudja, hogy nem
repedt be, hiszen erősen feszítette
a légelhárítás villogó fénye.

Megesett, hogy több vas volt az égben,
mint madár.
Megálltak mind a levegőben,
a kilőtt golyók,
mielőtt visszahullottak ránk.

Szép hangja lehet annak is,
ahogy a golyók egymás után
visszaesnek, koppannak a földön.
Akár egy vas eső.

Olykor szétszór az ember
mindenfélét az égben,
mintha soha nem érné el
felszínét a földnek,
pedig minden hűségesen hullik alá,
aztán a föld lassan lenyeli,
magába húzza a sok vasat,
az ember homloka mögé meg
beszorul a sok villanás.

Remegett a város,
a repülőkből két kézzel
szórták ránk a grafitport,
hogy megszakadjon minden
telefon vonal.
Csillogott a földre szórt
grafitpor,
később ugyanabba a földbe
vetették el a búzát.

A nyírfák közé álltam,
és bántam, hogy nem vagyok
fehérebb, s hogy a hajam sem fehér,
talán ha vékonyabb lettem volna,
én is gyökeret ereszthetek
ebbe a savanyú fekete földbe,
akár a nyírfák.

A törzsüknek dőltem én is,
remegett alattunk a föld
és remegtek benne a fák.

És hullottak színes röpcédulák,
a friss búzára feküdtek, mind
betakarták.

A távolban lángolt a város,
mintha lassan pörkölni akarta volna
a villogó látóhatárt,
úszott felfele, a Jóisten irányába
az a fekete, szürke füst,
meg az a fullasztó szag,
kereste biztos, hogy hol lakik,
mind őt kerestük akkoriban,
mert az ember, ha nagyon fél,
néha össze akarja törni
az összes csontját annak,
aki az égben maradt.

Akkoriban tényleg
folyton hullott valami az égből,
egészen furcsa holmikat
szórtak ránk.

Egyszer lehullott
három amerikai katona is.
Ültünk a lányokkal
és arra gondoltunk,
ha lenne rá elég pénz,
biztos az ölünkbe hullana
egy egész hadosztály.

Aztán elhalkult minden,
kiürült az ég,
mert egyszer minden
elfogy úgyis,
és csak vártuk,
mikor szakad végre ránk
a szabadság.

(Megjelent az Umami 2019/1. számában)

Orcsik Roland

Gyepmester

Azok a kurva kutyák
nem mennek ki a fejemből.
A fülemen át
osontak be,
mint egy opera
csábító hangjai.
Bűzlő lihegésüktől
feláll a szőr a hátamon.
A bandából, mint büszke totem,
kimered a vezér,
gondolj valami szépre,
morogja, mormold utánam,
Nap, Hold, hegyek, folyók.
Érdes hangja éles kampó:
húsomba kap.
Húzzatok haza, nyüszítem,
kórusban hallgatnak a kutyák.
Négykézlábra ereszkedem,
ugatok, istenem, én is –
te nem parancsolhatsz nekem,
ugatom a főnök kannak.
Kuss, visszavág
a szőrös szívű.
Rejtekéből vizslat minket,
mérlegel a gyepmester.

(Megjelent a Kalligram 2015/11. számában, átdolgozott változat)

Serestély Zalán

Gilot meséli

Picasso mondta Francoise Gilot-nak
(bár ha valaki
ő igazán rühellte Chagallt)
ha Matisse meghal
Chagall lesz az utolsó
aki még ismeri a színeket
és hogy Renoir óta nem volt senki
akinek olyan érzéke volna a fényhez
mint Chagallnak

Chagall mondta Francoise Gilot-nak
(vagy ezt már nem neki?)
szarik színekre fényre
őt egyedül a szeretet érdekli
csak kéknek tudja látni
és hogy Picasso zseniális festő
bár igazán kár hogy nem fest

aztán szinte ugyanezt
Kertész Iris Radischnak
(ezek a Francoise-ok Irisek megörökítette
senki és semmi mások
sohák egyedülök mégvalamik):
hogy a szeretettel még szívesen
kezdene valami újat

Pilinszky mondta Poppernek
(higgyem-e? – bár állítólag
mondott hasonlót Pomogátsnak is)
hogy nem problémák és megoldások vannak
hanem tragédiák és irgalom
„nézd, Péter – nyilván csak így kezdhette
azon az utánozhatatlan hangon
ahogy csak ő”

és Faludy mondta Sándorovnak
„azzal az elegáns hanyagsággal
ahogy csak ő”
mert fiatalon is
komoly és méltóságteljes volt
egész életében túl nagyra tartották Illyést
a nácik és a komcsik egyaránt
magukénak tudták
holott árva
sort sem intézett J. A. sírjához
aztán még azt is mondta
hogy támogassanak le a lépcsőn
balról tartson a Fanni

Réz Pál meséli hogy amikor Kassák
kávézói asztalához lépett
elrebegni a nevét
Kassák annyira méltatta csupán
hogy „tudom” vagy „na és”
Nádas mondja hogy „Miklós
nem tudott volna Alaine nélkül élni”
és Nemes Nagyról mondják
hogy megsemmisítette fiatalkori képeit
magas sarkúitól megszabadult
hogy férfibb lehessen a férfiaknál

egy barátom azt mondta
őt már csak a fény érdekli
néztük ugyanazt a fényt
nekem marta a szemem
aztán ő meghalt mert öreg volt
szemében a fénnyel
azt hiszem tőle tudom
hogy Lacan páciensei
drágállták a kezeléseket
és egy előadásán
mikor Max Brod
árulásán fintorogtunk
azt mondta
„azon az utánozhatatlan hangon
ahogy csak ő”
nézzék
itt A per
fogják és vessék tűzre

és ugyancsak Gilot meséli
(mit szabadna gondolni
az elnyomott megcsalt kihasznált
Francoise-okról és Katiákról
akik mindig tudták
mikor kell az órájukra pillantani?)
hogy egy vacsora alkalmával ’64-ben
Picasso megkérdezte Chagallt
mikor készül vissza Oroszországba
mire Chagall azt válaszolta
„azon az utánozhatatlan hangon
ahogy csak ő”
téged igazán szeretnének ott
de ne gondold hogy a munkáidat is
mire a kommunista Picasso megsértődött
állítólag ezzel végződött barátságuk

és egy barátom meséli hogy ott volt
mikor a 85 éves Kertészt ünnepelték Pesten
Kertész pedig annyit mondott „Legyünk jóban!”
erre azt mondtam a barátomnak
hogy a magyar irodalom története
ezzel a mondattal véget ért
ki tudja talán egyszer
elmondja valakinek
„azon az utánozhatatlan hangon”

(Megjelent Serestély Zalán közös hűlés című kötetében, Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ,
Kolozsvár–Budapest, 2019)

Kellerwessel Klaus

Szerenád

Anyám pszichiáter, apám pszichopata.
Pocsolyák álma vagyok, zavaros és sekély.
Egyik szemem sír, a másik bölcső.
Minden lépésem holtakon tapos.

A világ minden bizonnyal egy acélbuborék
– keringett bennem a gondolat, míg kezem
az álmomról lekapart rozsdát szorongatta,
mint utolsó gallyat a szakadék fölött.

És akkor az eső énekelni kezdett, valami rég kihalt nyelven,
kamionzúgás, koldusnyögés kísérte, vénlányok
ablakain átszivárgó Kossuth-rádió.

De a közönség süket volt, az ének meg hamis,
el is állt rögtön, mint a teremtés.
Talán pont én voltam a kotta.

Azóta pezsgőtablettává olvadt számban a pillanat,
feloldódott, mint halottban a migrén,

és máig visszacseng bennem a szerenád,
a cseppek millió dialektusában.

(Megjelent a Műút Online felületén 2019.05.01-én)

A grafikákat Dés Márton készítette, egyes műveket átdolgozta: Papp Rita